Juhász Gyula
Soha...
Költő vagyok csak, semmi más,
Levél, ki elszakadt a fáról,
Repíti vágy és álmodás,
Hajnalba hull az éjszakából.
És néha föl az égre száll
És néha visszahull a sárba
És néha egy bokrot talál,
De soha sincsen nyugovása.
Régi nyári éj
Fekete jegenyék között
Pirosan kelt a nyári hold,
A táj bársonyba öltözött,
A Tisza csöndben szunditott.
Majd, mint az ezüst, fényleni
Kezdett a boglyák bús sora.
Az egész földre ráborult
A ragyogó éj mámora.
Szikráztak fönn a csillagok
És lenn a rőt pásztortüzek:
Az ég és föld szerelmesen
Egymásnak titkokat üzent.
Gyermektemető
Az aranynapban zöld rácsok mögött
Az apró halmokon százszín virágok,
Élt három évet, egy napot, ötöt,
Ezt hirdetik a bádog fölirások.
Itt csupa apró szentek alszanak,
E csöndes és virágos óvodában,
E liliomok és rózsák alatt
A fiatal és mosolygó halál van.
A dombokra galambok szállanak,
A rácsok hívogatón intenek
És egy öreg szomorúfűz alatt
Vidám bújócskát játszik két gyerek.
A reménytelen
Virágot, szerelmet,
Pénzt és dicsőséget,
Örömet és erőt,
Fiatalos, büszke hitet
Másnak adtál, élet.
Jussomat, az ősit,
Melyhez jogom tartom,
Odadobtad másnak,
Szép szerencse kegyesének,
Éljen és akarjon!
Senkinek és cenknek
Adtál minden szépet,
Pedig méltó dallal,
Mélyenzengő diadallal
Én díszítlek téged!
Most utolsó gőggel,
Mit el nem vehetnek,
Koszorút, keresztet,
Tűnő, fájó ifjúságot,
Éneket és kedvet
Odadobom mind, mind,
Nesze semmi, fogjad
S hagyj békét örökre
A távoli száműzöttnek,
A kitagadottnak.
